thaiföldi jelentés

2010. január 26.

Miután becsekkoltunk az új hotelbe végre szemügyre vehettük a gyönyörű helyet, ahova érkeztünk. Tengerpart, pálmafák, napsütés (ezerrel). Nagyon szépek a kis buci sziklaszigetek, amelyek a part közelében vannak. Krabi különben elég felkapott hely lett, de azért számunkra nem volt zavaróan túlzsúfolt. Úgyhogy leteszteltük a két közeli strandot, meg persze a poolt is a hotelben, és vettünk masszázst is, ahogy kell. :)

 Napközben viszonylag kevesen vannak a városban és parton, mert általában mindenki elviteti magát valamelyik közeli szigetre (island hopping), ahol mégszebb a tenger és lehet sznorizni is. Estére viszont ismét elég nyüzsgő lesz a város.

2010.  január 27.

Ezen napon érkezett Bence, úgyhogy ez a nap is a tegnapihoz hasonló lazulással telt, ill. megszerveztük a másnapi túránkat.

Este kicsit iszogattunk a parton, ahol mintegy 100 Baht-ért bárki szert tehet egy felengedhető lampionra. Mivel a tengerparton azért fújdogál a szél, ezért van kihívás benne, hogy sikerüljön felengedi, és messzire repíteni. Nagyon szép, amikor több tucat van egyszerre az égen, és a fényük visszatükröződik a vízen.

A thaiok különben elég furcsa népség szerintünk, kicsit nehéz kiigazodni rajtuk, mert egyszer nagyon kedvesek, de elég gyakran meg át akarnak verni, szóval furi dolog. Valósznűleg lehetnek komplexusaik rendesen, bár ők sosem voltak gyarmat. Az emberek különben olyan picik, hogy még én is beverem a fejem a metrókapaszkodókba, nemhogy a fehér férfiak. :)

A térképek értelmezése, a latin betűk olvasása, és mondjuk két számjegy összeadása (mint 4+5) is elég sokáig szokott nekik tartani. Be vannak lassulva, bár ezen a klímán végülis ez nem meglepő. :) Elég szarul beszélik általában az angolt (a híresztelésekkel ellentétben). Ez azért furcsa, mert az emberek nagy része a turizmusban dolgozik, szóval nap, mint nap használnia kellene ezt a nyelvet legalább néhány mondat erejéig. Hogy ezeket miért nem tanulják (pl. egy taxissal jó lenne, ha meg tudnánk beszélni, hogy hova akarunk menni), az rejtély… Az is durva, ahogy az árak váltakoznak, és nem lehet tudni, hogy mikor lesz belőle viszonylag rövid alkudozással 1/3 ár, vagy mikor sértődnek be a kb. 10% engedmény kérésen is. Tök fárasztó.

2010. január 28.

Ezen a napon island hopping-ra mentünk a környékbeli szigetekre. Ez úgy néz ki, hogy reggel taxikkal összeszedik az embereket a különböző hotelekből, és levisznek minket a partra, ahonnan indul a hajó. Mi a speed boat-ot választottuk az autentikusabb long tail boat helyett, mivel ezekkel gyorsabban oda lehet érni, így több idő jut a búvárkodásra, strandolásra. Szóval felszáltunk nagy bátran a speed-boat orrába a jó kilátás végett, azonban azzal nem számoltunk, hogy itt sokkal durvábban bemozog a hajó, mint a hajó belsejében. Ráadásul tök nagy hullámok voltak. A thaiok nagyon szeretik a sebességet, és a kormányosunk külön sportot űzött abból, hogy minél nagyobbakat ugarssunk a hullámokon. Úgyhogy nagyon kellett kapaszkodnunk, és azóta is van rajtam néhány lila, zöld folt. :) De a feeling izgi volt.  Többen nem bírták a gyűrődést, és rókáztak egész úton, szegények.

Az első megállónk a Bamboo Island volt. Itt sajnos már nincsenek bambuszok, mivel a cunami teljesen letartolat a szigetet. Ettől függetlneül gyönyörű az egész hely. Ez különben egy „cunami hazard zone”, mivel csak egy kis sziget, és nincs magas pontja, tehát nem lehet hova menekülni. Különben most már minden strandon fel van tűntetve kis táblákon a menekülés útvonala.  Ráadásul mostanra valószínűleg mindenki tudja, ha el kezd visszahúzódni a tenger, akkor menekülni kell, nem pedig besétálni, hogy jéé milyen érdekes dolog ez…

Ezen napon voltunk a Phi Phi szigeten, ahol a Part című filmből is jól ismert Maya beach található. Kétségtelenül ez a legszebb strand, amit valaha láttunk. Gyönyörű csendes öböl, vakító fehér homok, türkizkék tenger, gyönyörű sziklák, növények, stb. Sajnos a film óta elég népszerű túristacélpont lett, úgyhogy nem voltunk kevesen, de még tűrhető volt. Amióta itt vagyunk, itt hallottunk először magyar szót.

A nap folyamán még behajóztunk egy gyönyörű lagúnába, és a nyílt tengeren is megálltunk búvárkodni egy korallzátonynál. A túra tök jól szervezett volt, végig izgalmas és pörgős, kaptunk ebédet, és minden progi után italt, gyümölcsöt, sütit. Vicces volt az idegenveztőnk is, mint általában.

Estére persze lett egy heveny napszúrásom, úgyhogy hullámzott az ágy meg minden, de szerencsére gyorsan elmúlt. Kellett is, mert este befizettünk a következő island hoppingra.

2010. január 29.

A tegnapi naphoz hasonlóan szigetekre mentünk starndolni, búvárkodni. Itt nem volt olyan sok korallzátony, és sajnos a víz sem volt olyan tiszta, mint tegnap, mivel állítólag volt egy kisebb földrengés Indonéziában, és az felkavarta a vizet. A szigetek és lagúnák ismét gyönyörűek voltak, az egyik helyen láttunk mangroove erdőt is.

A képek magukért beszélnek.

Long tail boat-ok egy csendes öbölben, a Hong szigeten

2010. január 30.

Ez a napunk nagyrészt utazással telt, mivel átmentünk a Kho Phangan nevű szigetre, ahol ezen az estén volt a híres/hírhedt „full moon party”. A full moon party-t kb. 20 éve találták ki itt szórakozó hippik, és azóta eléggé kinőtte magát, most már van half moon és black moon party is. :)

Az utazás a szokásos (szar) volt, azaz felszedtek minket a hotelnél, bezsúfoltak egy kisbuszba, azután egy másikba, azután egy harmadikba szálltunk át. Persze mindig várni kellett kettő között egy csomót, mert szervezésben ezek itt elég bénák. Az európai korrekt agyamnak az is elég furcsa pl., hogy indulhat el egy komp negyed órával előbb, mint ami a menetrendben van, vagy hogy egyáltalán miért nincsenek normális menetrendek, és különbenis felfoghatatlan az egész. Igazából azon csodálkozok, hogy sikerül mindig eljutni A-ból B-be, mert gyakran elég lehetetlennek tűnik.

Szóval megérkeztünk végül komppal a szigetre, és becsekkoltunk a hotelbe. A hely itt is nagyon szép, a hotelnek saját strandja van, és egy gyönyörű kis zárt öbölre néz (Salad beach). A kertje is nagyon vadregényes.

Vacsi közben elkezdett szakadni az eső (szerencsére először mióta itt vagyunk), pedig a pincérek végig azt mondogották, hogy „No rain, no rain, 100 per cent”. Még akkor is ezt mondogatták, amikor már negyed órája szakadt kint az eső, és közben vadul vigyorogtak. :)

Úgyhogy aggódtunk kicsit a party miatt, ami a sziget túlsó csücskében egy Haad Rin nevű helyen volt. A sziget kb. 25 km átmérőjű lehet, és mi direkt a másik oldalon foglaltunk szállást, jó messze a partytól, mert az nagyon zajos.

Bár a pincérek állították a hogy a partyn nem esik az eső, kicsit vonakodva hittük el. Mindesetre úgy gondoltuk, hogyha már itt vagyunk, akkor akár esőben is megnézzük, hogy milyen.

A recepción lehetett taxit rendelni, ami kb. 40 perc alatt ér a sziget túlsó oldalára. Már mindenki nagyon készült a bulira vad testfestésekkel, stb. helyiek, túristák egyaránt. Szervezésben megint nagyot alakítottak a recepción, mivel a 12 fős kisbuszba eladtak kb. 40 jegyet, amit persze előre ki is fizettettek. A problémát persze csak akkor észlelték, mikor a busz elment, és még mindig maradt vagy 30 ember a lobbyban. Ezután a szakadó esőben hoztak egy fedetlen platós dzsipet, amire persze senki nem akart  felszálni, és a kanyargós hegyi utakon 40 percet ázni. Utána jött egy ugyanilyen, de azon már volt ponyva, úgyhogy meg is rohamoztuk. Nem kellett volna. Valószínűleg ez volt a hotel éttermének a halszállító autója, és durva halszag volt bent. Az útitársainkkal (ezúttal ausztrálok, franciák és hollandok) azon viccelődtünk, hogy a buli forgatagában is meg fogjuk már messziről ismerni egymást a halszagról. :)

Szerencsére a party helyén tényleg nem esett az eső. Megérkezés után gyorsan szert is tettünk egy vödörre. :) A vödörben az a kiváló, hogy jár hozzá legalább annyi tömény ital, mint üdítő. Szóval súlyos cucc. Még az utcán összefutottunk a hajón megismert magyar párral, Gergővel és Krisztával, akik már egy ideje itt voltak. Szóval velük mozogtunk tovább. A buli nem volt rossz, igazából a világ utazni és szórakozni vágyó laza fiataljai, akik nem akarnak a hóban és sötétben otthon dolgozni, itt mulatják az időt, és azt nagyon komolyan is veszik :) Egyszóval órási homokban táncolás, tűzzsonglőrök meg minden, amit manapság el lehet képzelni, meg az is amit nem. :) Voltak normálisabb zenék is szerencsére.

2010. január 31.

Végre utolértük magunkat a blogban! :)

A mai napot értelemszerűen pihenéssel töltjük, a kimerítő tegnap éjszaka után. Bence még mindig alszik, ő tovább maradt. :) Mi meg a hotel éttermének teraszán írjuk a blogot, ami az öbölre néz, és mivel telihold és dagály van, alánk is befolyik a tenger. Pazar. :)

 Blogírás közben

2010. január 24.

A mai napot teljes egészében Angkor fefedezésére szántuk. Reggeli után béreltünk egy tuk-tuk-ot (amit itt nem tuk-tuk-nak hívnak, és igazából egy motorral vontatott járgány), és sofőrünk, egy szimpatikus Tan nevű fickó mintegy 15 US dollárért egész nap szállított bennünket az egyik épületől a másikig. Rablás! :)

Angkor legyűgöző! Nagyon egyedi és semmi máshoz nem hasonlítható. Igazából nagyon nehéz szavakkal leírni az épületeket, ezeket látni kell! A terület hatalmas, a romok egymástól több km távolságra találhatók, sőt van olyan is, amelyikhez 30-40 km-es távolságra kell elmenni. A normál program szerint általában 3 napot szoktak javasolni az egész terület felfedezésére, de mivel nekünk csak egy teljes, és még egy fél napunk volt, csak a legfontosabb és legszebb épületekre szoratkoztunk.

Angkor Vat után Angkor Thom (az új, már buddhista városközpont) következett, a gyönyörő Bayon templommal (ez az eddig látottakkal ellentétben nem teraváda, hanem mahajana épület, hát jobb is…), majd a királyi palota romjai az Elefántok Teraszával. Egy kisebb templomnál egy csoport kis majommal találkoztunk, akik nagyon cukik, és elég szemtelenek is, mert megpróbálták Krisztől ellopni a csomagját. :)

Az egész különben nem csak méretei, és a kidolgozottsága kapcsán lenyügöző, hanem hogy tényleg nem nagyon hasonlít semi máshoz. Bár a későbbiekben a környékbeli kultúrák átvettek ezt-azt, de az nem számottevő. Szintén sokat hozzátesz az egészhez az, hogy az országban Pol Pot alatt nem lehetett kutatni természetesen, így igazából az elmúlt 10-15 évben kezdtek vele újra tudományosan foglalkozni. Így még nem igazán lehet tudni, hogy mi történt itt, és hogy miért pusztult el ez a birodalom. Nagyon rejtélyes. :)

A turista valóban elég sok, de viszonylag jól szervezett az egész, úgyhogy számunkra nem volt zavaró. Mondjuk az is fontos, hogy az ember ne az általános sorrendben nézze végig az egyes épületeket, és akkor sokkal jobban el lehet kerülni a nagy tömeget.  Ami inkább zavaró - főleg ha az ember ráfeszül, és nem kezeli lazán - a sok helyi, főleg gyerek árus. Akárhányszor megálltunk egy kisebb csoport gyerek megrohant minket. Kérdezték honnan jöttünk, egyből vágták, hogy “capital Budapest”, meg hogy “köszönöm”. :) Szerintünk inkább volt vicces, mint gáz. Vettünk is tőlük néha ezt-azt. Reméljük a pénz legalább egy kis része azért hozzájuk jut!

Egyszóval az egész nap nagyon kiváló volt, az egyetlen nem 100%-os rész a “hivatalos” naplemente nézés, az egyetlen dombról, ami a környéken található. Ennek a tetején is van egy tempolmrom (sajnos fel volt állványozva) és ide naplementkor összegyűlt egy csomó ember, hogy a páratalan angkori naplementét megcsodálja és komolyabbnál komolyabb gépekkel megörökítse. A nap sajnos nem a romok felett, vagy a vízben megy le, hanem pont a másik irányba, ahol a táj nem valami extra, egyszóval pont olyan mint mondjuk Békéscsabán szokott lenni. De azért vicces volt látni, hogy emiatt többszáz ember idejött, és mindenki fotózik ezerrel. A domtetőre persze jó volt feljönni, mert látható volt az egyik hatalmas mesterséges tó, a nyugati baraj, amelyet a kehmerek csináltak. (Ez legjobban különben másnap a replülőből látszott.)

Este visszatértünk az előző napi jól bevált étterembe, ahol újfent kuliránis élvezetekben volt részünk.

2010. január 25.

Mivel csak fél napunk volt már Kambodzsában ezért a délelőtt kicsit körülnéztünk a városban. Bár valószínűleg ez a világ sok részén tapasztalható jelenség, számunkra mégis megdöbbentő volt, hogy a legluxusabb szállodák és a bádogbódék világa ilyen közelségben hogy tud együtt élni. Persze jó király szállodába lenni, és turistáskodni, de azért mégsem olyan boldogító érzés, mikor az ember körül szenvedő lények vannak (nem lehet nem gondolni arra, hogy mi történt itt a közelmúltban!).

Délben repültünk Bangkokba, és onnan egyből tovább Krabira, a dél-thaiföldi szigetvilágba. (Az emberek nagyrésze kb. ezért jön a térségbe.) Az út összehasonlíthatatlanul kényelemesbb volt, mint idefele. A helyi réptér elég klassz,bár lehúztak extra 50 dollár reptéri adóval (köcsögök), és a határőrők pont úgy viselkedtek, mint a roman határőrök Caucesku alatt. Na kösz szépen!

Mikor megérkeztünk Krabira már pont sötétedett, úgyhogy a nagyon izgalmas mészkő sziklálknak már csak az árnyait láttuk taxiból. A neten foglalt szállásunk már megint sokkal szarabb volt, mint a képeken. Mivel most már rutinosan csak egy estére foglaltunk, gyorsan kerestünk még az este folyamán sokkal jobbat, amivel azóta is igen elégedettek vagyunk.

A következő napok a giccses képeslapokról jól ismert paradicsomi tengerpartokon töltöttük henyéléssel, búvárkodással. Közben Bence is befutott, most már egészségesen. Részletek hamarosan…

2010. január 22.

Délelőtt még megnéztük a város maradék neveztességeit, azaz néhány watot és csedit, amik nagyon szépek voltak.

Ebédeltünk egy elég klassz helyen. Ha már a gasztronómiánál tartunk, akkor elég erőteljes a thai konyha. Minden nagyon fűszeres, egyszerre édes, savanyú és csípős. A fűszerek nagyon karakteresek, van néhány, amit imádunk, viszont van pár, ami meg kifejezetten visszataszító, úgyhogy most már elővigyázatosak vagyunk. Nagyon sok gyümölcsöt eszünk (ananász, mangó, dinnyefélék, meg még néhány gyümölcs, amiket még nem sikerült beazonsítanunk, de nagyrészt finomak J ), mert azt lehet venni utcai árusoktól bárhol olcsón, akik kis mozgó hűtőszekrény-járgányokkal mászkálnak mindenfele. Mindenből van frissen facsart gyümölcslé is, a narancs itt pl. olyan édesre érik, hogy nekünk az már túlzás, a kedvecünk a dinnye juice. J Lehet kókuszból inni a kókusztejet, ami szerintem szar, Krisz szerint viszont finom.

Mivel a gépünk Bankokba csak délután indult, előtte még vettünk egy újabb kiváló masszázst a hotelben. Mondhatom, ezek itt értik a dolgukat. J

A visszaút sokkal kellemesebb volt, mint az idefele, lévén, hogy repülővel tettük meg az utat, ami így nem fél nap, hanem csak 1 óra volt, és még nasit is kaptunk a gépen.

Érkezés után visszamentünk Bangkokban a már ismert Villa Cha Cha-ba, és igyekeztünk az elintéznivalók után korán lefeküdni, mert másnap reggel 7-kor szed össze minket a kisbusz és indulunk Kambodzsába. Úgy volt, hogy este Bence is csatlakozik hozzánk, ami végülis meg is történt, csak nem egészen az elképzeléseink szerint. Bence Manillából érkezett, ahol egy kedves helyi családnál ebédelt a gép indulása előtt, akik valamit ( a vérvizsgálat után úgy tűnik nagyon sok alatatót) tettek az italába, és kirabolták. Az ügy nagyon furcsa, Bence nem nagyon emlékszik semmire. Miután nem érkezett meg időre, kezdtünk aggódni. Majd telfonon megtudtuk, hogy nagyon roszzul van és megvár minket a reptéren. Ezért éjjel 1.30-kor taxival kimentünk a Suvarnabhumira (1 órás út, nagy ez a város), ahol rátaláltunk a kiütött, beszélni és mozogni alig tudó Bencére. Kicsit kikészültem…

A reptéri ügyeleten megvizsgálták, és kiderült, hogy elég gyakori az ilyesmi, csak pihenni kell, sokat innia, és ha tud egyen is, és várjon, amíg kiürül a cucc.

Úgyhogy ilyen állapotban inkább úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem jön velünk a kemény kambodzsai útra, hanem néhány napig a Bangokokban marad lábadozni. Így ugrott a kifizetett szállása és útja, viszont ebben a helyzetben ez volt a legkevesebb.

 2010. január 23.

Szóval közben már holnap is lett, kb. 4.30-kor feküdtünk le, és 6-kor keltünk, és indultunk a kalandos útra.

Kambodzsába kétféleképpen lehet eljutni: olcsón és drágán. A drága repülővel (szerencsére visszafele már ezzel utaztunk), az olcsó busszal és a határtól taxival.

Befizettünk tehát odafele egy utazási iroda által leszervezett ilyen útra. A délelőtt folyamán egy kisbusszal utaztunk kb. 4 órát a határig, vicces utitársainkkal együtt (két kanadai srác, egy kaliforniai pár, és egy új-zélandi nő). Különösen az általunk Beavisnek hívott (később kiderült, hogy Chris J ) volt igazi élmény. Végig nyomta a vicceket, illetve a hordozható iPod + hangfal szettjén a gengszter zenéjét, a különben minden bizonnyal igen jószívű, nagydarab, tetovált fiatalember. Az igazi tortúra a határon való átkelés volt. Még a határ előtt bezsúfoltak hozzánk a kisbuszba plusz 5 embert, így az utolsó fél órát a csomagokon ülve kellett megtenni. Utána 1 órát kellet sorban állni a thai részen, majd ugyanennyit a másik oldalon is. Mondjuk én már vártam 9 órát is a roman-magyar határon ‘89-ben, szóval edzett vagyok, de itt a nagyon durva meleg és a környezet azért próbára tett. Ehhez külön groteszk volt a már előbb említett srác, aki igen hanyagul és hangosan zenét bömböltettve tette meg ugyanezt.

Ezután egy lepukkant busszal elvittek minket egy a köztelben lévő taxiterminálra. Ekkora kb. már du. 2 óra volt. Innen pedig 2 óra alatt értünk Siem Riep-be. Nagy öröm volt, hogy a neten olvasottalk ellentétben már van asztfalt a National Road No. 6-en. J Az utitársunk egy középkorú geológus volt Berlinből, aki különben a Cunami projeten dolgozik (olyan rendszert fejleszt egy nemzetközi, főleg európaikaból álló csapat, amivel gyorsan tudják riasztani a parton levőket, mobiltelefonok segítségével). Amúgy elég nagy utazó a faszi, sok egzotikus helyről mesélt útközben, ahol már járt. Kb. 5-re értünk Siem Reap-be, ami az Angor-Wat melletti város. Kambodzsát különben nagyon durva, egész úton csak putrikat láttunk. Siem Repaban azonban már ráálltak a turimusra, úgyhogy a városnak egy része már elég pofás

A hotelünkkel szemben találtunk egy nagyon szuper éttermet. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a kranciák jelenléte még mindig erős. Mint utóbb kiderült ez az étterem egy kortárs művészetekkel fogalakozó néhány éttermből, kiállótérből és persze boltból álló lánc része. Így aztán a hely kialakítása nagyon igényes és szép volt, igazi gyarmati hangulat és a kortárs elemek finom keveréke.  A kaja igazi gasztronómiai élmény volt. Ezeket tetézte, hogy este volt egy shadow puppet show. Nagyon szép, és látványos volt, közben helyi hangszereken játszott egy kisebb együttes. Ezután volt néhány táncos előadás is. Bár előadóművészetekben (is) elég kritikus vagyok, mondhatom hogy ez igen profi volt.

2010. január 24.

Angor-Wat

Hamarosan….

 Sziasztok!

Végre rájöttünk, hogy kell képekeket felrakni. :)

Nagyon lassú és béna különben.

Azért párat felpakoltunk.

Most éppen a bangkoki reptéren vagyunk, és nemsokára indul a gépünk.

Sokminden történt az utóbbi napokban, Chiang Maiból visszarepültünk Bangokba. Onnan nagyon kalandosan elmentünk Kambodzsába, Angor Wat-ba, ami nagyon durván jó volt, most pedig utazunk le délre a tengerpartra, Krabira.

Az élményeinket hamarosan megírjuk.

A+K

Fish spa - még nem próbáltuk :) 

Bangkok, Királyi palota 

 Bangkok, Sukhumvit road

Lent két 2x4 sávos út kereszteződése, felett pedig 2 szinten 2 skytrain (magasvasút) van, de van olyan hely is, ahol a kettő közötti szinten még egy min. 8 sávos autópálya is elmegy. Durva.

Krisz és egy tuk-tuk

Pár órával később se napernyőm, se napszemüvegem nem volt már. Nehéz ennyi dologra figyelni egyszerre. :) 

Elefánt trekking - tankolás banánnal :) 

Golden Mountain, Bangkok                                                        

 Bangkok sík vidék, ezért összehordtak ide egy mesterséges dombot, amin egy wat (templom) van, annak a tetején pedigegy sztúpa, amit itt chedi-nek hívnak.

Khaosan Road (Chaos on Road) 

2010. január 16-17.

Az utazás fárasztó volt és hosszú, de ahhoz képest egész gyorsan telt, és simán túléltük. A dohai reptérre érkeztünk kb. 23.00-kor, majd reggel 8.00-kor indult tovább a gépünk Bangkokba. Nem a legjobb szervezés :), de nem voltunk ezzel egyedül. Dohában nem mentünk ki a városba, mert 20.000 huf lett volna a vízum, és Krisz már járt itt, az útikönyvek szerint is a világ legunalmasabbnak titulált városában, nem utolsó sorban nem rajongunk a muszlimokért. :)

Először úgy terveztük, hogy vip lobbyban töltjük el az időt, de mivel ott senki sem aludt, a tranzitban meg annál többen, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy ott vegyülünk el. Próbáltunk egy csendes zugot keresni, azonban a mellettünk lévő afrikai mama és fia elkezdett a mobiljáról bantu zenét hallgatni és mozogni is rá. :) Mivel ezt nem akarták abbahagyni, ezért tovább kellett költöznünk. Az új helyünkön, ahol "helyi szokás szerint" összetoltunk 2 padsort, és feltett lábbal henyéltünk, megnéztük A part c. filmet ráhangolódás gyanánt a laptopon. Azután kártyázással ütöttük el az időt, amiben az az érdekes, hogy Krisznek most tanítottam meg 66-ot, és bár nem teljesen fogta még fel, gyakorlatilag pofátalnul szarrávert. :( Az utolsó órákat pedig a silent room-ban töltöttük, ahol fekvő fotelek, sötét és értelem szerűen csend volt, már ha éppen nem horkolt senki.

Újabb 6 és fél órás repülés után helyi idő szerint 18.30-ra érkeztünk Bangkokba. Elég nagy flash volt. A 2 éve épült Suvarnabhumi reptérre érkeztünk, ami elég jól sikerült. Jó érzés volt kimenni az esti fülledt meleg 28 fokba. Következő flash a taxi, ill a taxisofőr volt. Kb. 5 szavas angolt tudásával végigtársalogtuk a hotelig tartó kb. 1 órás utat. Kedvenc mondása a: holiday-holiday-cheap-cheap-óóóó volt, ezt kb. elmondta ezerszer.

Végül megérkeztünk a Villa Cha-Cha-ba, ami első ránézésre közel sem tűnt olyan jónak, mint a képeken, de később azért megszerettük, az igen barátságos légkör miatt.

Este kimentünk megnézni a híres Khaosan Road-ot, mivel 2 utcára laktunk tőle. Nos ez szavakkal nehezen leírható élmény. Valami olyasmit kell elképzelni, mint egy iszonyú nyüzsgő ázsiai piac és a sziget keverékét. Hatalmas tömeg, illatok, putri, party egyben. Egyből be is ültünk egy szimpatikus helyre, ahol már ültek a repülőről ismert beszívott skandináv srácok, és berendeltük a Kamkiaze koktélt és a zöld curryt. A curry persze olyan durván csípős volt, hogy a felét sem tudtuk megenni, és egy zacskó zsepit használtunk el közben. Vettünk egy doboz cigit is, mert itt furcsa lenne nem dohányozni. Elég megdöbbentő volt, hogy itt a cigiken nem elrettentő felirat, hanem nagyon durva fotók vannak. (lélegeztető-gépen lévő ember, fekete tüdő, gégerák, stb. ) Azóta nem gyújtottunk rá…

2010. január 18.

Reggel elindultunk felfedezni a várost. Alig tettük ki a lábunkat a szállodából, máris a klasszikus „turista áldozatok” lettünk. A furcsa az egészben az, hogy utólag eszünkbe jutott, mintha már olvastunk volna ilyesmiről valamilyen fórumon, mégis bedőltünk.

Éppen próbáltunk keresni valami közlekedési eszközt, amikor egy szimpatikus fiatalember a segítségünkre sietett. Miután szóba elegyedtünk, és kiderítette, hogy ez az első napunk Thaiföldön, eléggé felcsillanhatott a szeme. Felvilágosított, hogy a Királyi palota - mivel ma ünnepnap van - csak 14.30-kor nyit, ezért előtte inkább nézzük meg a város többi nevezetességét. Készségesen be is jelölte nekünk  térképen, majd szerzett egy tuk-tuk-ot. Miután megnéztünk 3 wat-ot és Buddha szobrot, egyszer csak egy utazási iroda előtt álltunk meg. Ekkor leesett, hogy miről van szó, de mivel úgyis volt egy csomó elintéznivalónk a következő napokra, gondoltuk miért ne kérdeznénk meg akár itt. Ez különben egy T.A.T. (Turist Agnecy of Thailand) volt, ahol kb. 20 perc alatt leszervezték nekünk Chiang Maiba- az utat, a trekkinget és a visszautat is. Végül is nem bántuk, mert elég egyszerűen elintéződött minden, és olcsóbb is volt, mintha otthonról foglaltunk volna. Majd folyatattuk utunkat a szimpi tuk-tuk-os sráccal, aki vitt a következő helyekre, és meg is várt mindig minket, szóval ez így elég kényelmes volt.

A közlekedésről annyit mindenképp érdemes elmondani, hogy kaotikusabb, mint amit egy fehér ember el tud képzelni: 8 sávos utak, hatalmas forgalom, és mindenki nyomja ezerrel. Gyalog szinte alig lehet közlekedni, mivel a járdákat teljesen elfoglalják az árusok, és nem egyszer fordult elő, hogy az úttesten kellett menni. Ilyenkor viszont a járművel közlekedők egyáltalán nincsenek tekintettel a gyalogosokra. Gyalogátkelők is alig vannak, egy átkelés az úttesten is igazi kihívás.

Visszatérve a storyhoz, az utolsó állomásunk után, amikor következett volna a királyi palota, a tuk-tuk-osunk nem várt meg minket. Igaz nem is mondta, de mivel eddig végig így volt, nem is feltételeztük, hogy másképp lesz. Miután szereztünk egy másik tuk-tuk-ot, fény derült mindenre. Mire 3-ra odaértünk kiderült, hogy a palota nyitva tartása minden nap (ma is!) 8.00 -15.30-ig van, ezért már nem engedtek be minket. Szívás…

Így aztán, mivel ezen napon már elég sok watot és csedit láttunk, ezét úgy gondoltuk, kimegyünk a modern városrészbe. Ez is durva flash volt. Számomra tiszta Blade Runner feeling. :) A közlekedés van hogy 4 szinten bonyolódik: a lenti 8 sávos utak felett megy egy autópálya felette pedig 2 szinten a skytrain 2 vonala keresztezi egymást, így a legfelső legalább 10. szint magasságban lehet. Az utak mellett hatalmas bevásárlóközpontok, hotelek és felhőkarcolók vannak. Ehhez járul hozzá az utcaszinten az árusok szokásos tömege, a szokásos putri kivitelben. Hihetetlen egyveleg.

2010. január 19.

A délelőtt megnéztük a Királyi Palota körzetet (amit tegnap nem sikerült). Tényleg kár lett volna kihagyni, nagyon lenyűgöző volt. Majd otthon tartunk róla részletesebb beszámolót, mert itt most hosszú lenne. Bár már tudtuk, hogy térd feletti nadrágban/szoknyában és fedetlen vállal  nem lehet a watokba bemenni, de ez olyan extra hely, hogy Krisz térdnadrágja sem ment át az etiketten (pedig még inget is húzott az ünnepi alkalomra :) ). Ezért fel kellett vegyen a szemérmetlen turistáknak fenntartott műszálas kék mackóalsót, amiben nagyon csinos volt. :) Mindig kérte, hogy csak deréktól fölfele fotózzak, de csaltam. :)

Délután hajókáztunk kicsit Chao Praya folyón, ahol egy szembe jövő hajó lefröcskölt minket nagyon durván. Szerencsére mi a hajó belsejében voltunk és csak a lábunk lett vizes, de némely turisták és szerzetesek is bőrig áztak. Különben nagyon sok szerzetes van, és a metróban, buszokon, és a hajón is van számukra fenntartott hely. Rám sose néznek és mindig nagy ívben kikerülnek.

A tűző nap ellen vettünk egy szép festett papírernyőt, amit kb. 2 órával később (mondhatni szokásunkhoz híven) el is hagytunk. Ehhez fűzném hozzá, hogy ekkora már kezdtünk belejönni az alkudozásba, ami itt kötelező, úgyhogy 600 Bath helyett 300-ért tettünk szert rá. Amúgy nem nagyon szeretjük, de tényleg mindenre 2x annyit mondanak, mint amennyit valójában akarnak kapni érte.

Este 20.30-kor indult az éjszakai vip buszunk Chiang Mai-ba, az észak ősi fővárosába.

Az utazásról annyit, hogy a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem olyan kiváló dolog. Egy átlagos emeltes busz, amin valóban osztanak kaját, de azt nem mertük megenni, és valóban volt pléd, ami nélkül viszont halálra fagytunk volna, mert nyomatják a klímát ezerrel. Ez különben mindenhol jellemző, hogy amíg kint 30 fok van, bent 18. Ezt egyáltalán nem értem miért jó, első éjszaka a hotelben kicsit meg is fáztam.

Ahogy indult a busz, bekapcsoltak a tévében iszonyú hangerővel valami helyi showműsort, ami szupergagyi volt, kicsit debil is. De legalább nem lehettett tőle aludni. A szegény farangok igen szenvedő arcot vágtak, de a helyiek láthatóan élvezték. A buszút tetőpontja az éjszakai (kb. 1-kor) megálló volt, egy lepattant étteremnél, ahol igen gusztustalan kaják, és olyan wc volt, hogy inkább visszatartottam reggelig… Szerencsére az út további részét átaludtuk.

Reggel érkeztünk Chiang Maiba, ahol becsekkolás és fürdés után még nyomtunk néhány óra alvást

2010. január 20.

Ezen napon délelőtt a város nevezetességeit néztük meg. Tényleg szép ez a város, és Bangokkal ellentétben megőrzött valamit a régebbi időkből, azaz vannak egybefüggőbb területek, ahol még nyomaiban fellelhető a XX. sz. előtti építészet, városstruktúra, stb. Ez errefelé nagyon más jelent, mint amit megszoktunk, mert bár van egy-két jó újabb épület elszórtan, a városok zömét nagyon igénytelen, septiben felhúzott, stílus nélküli, eszkába építészet, és bódék igénytelen tömkelege jellemzi. A watok is szebbek errefelé különben, mint Közép-Thaiföldön. Ezek valamivel régebbi, jobb arányú, és kicsit kevésbé díszített épületek, szóval nekünk sokkal jobban bejöttek.

Találtunk egy stílustiszta :) lanna házat is, ami igazán kiváló, egyből a kedvencünk lett. Elég letisztult (pláne az ázsiai ízlés tekintetében), nagyon elmés, jó arányú, kifinomult dolgot kell elképzelni. Volt benne egy kiállítás egy helyi workshop-ról, ahol kortárs múzeumot kellett tervezni az egyik wat-csedi együtteshez. Elég hasonló diákmunkák születtek, mint amik nálunk lennének, nagyon érdekes volt.

A kimerítő séta után épp elérkzettnek láttuk az időt, hogy tapasztalatok szerezzünk az eredeti thai masszázs területén. A hotel (ami különben tök jó) 6. szintjén van egy masszázs-spa centrum, ahol részünk volt egy 2,5 fél órás thai herbal masszázsban. Jó volt. :) Megyünk még. Különben errefelé minden 3., na jó minden 5. épületben van valamilyen masszázs, sőt az utcán is nyomatják a lábmasszázst. A thaiok különben az utcán élnek, és teljesen kitelepülnek a járdákra a legkülönbözőbb dolgokkal. De ez csak a szegényebb, ill. itt átlag részekre jellemző (80%), ahol a gazdagabbak laknak pedig elég magas zárt kerítések vannak. Szélsőséges társadalom. Nagyon sok helyen elég nagy putri és szegénység van, míg a menőbb helyek viszont nagyon profik, és iszonyú puccosak, csak kapkodjuk a fejünket.

2010. január 21.

Második napunk Chiang Maiban. Reggeli után - ami svéd asztalos, európai és helyi reggeliből állt - indultunk a már Bankokban leszervezett trekkingre. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy reggelire az embernek - pláne néhány nap elteltével - semmi kedve sincs a nagyon nehéz és űberfűszeres leveshez, amit a thaiok esznek reggelire, így aztán a kiváló európai ételek közül válogatunk, csakúgy, mint a többiek.

Az emberünkre, aki elvileg 8.00-ra jött értünk a szállodába, kb. 45 percet vártunk. Aggódtunk is, hogy egyáltalán nem jön. De, mint kiderült, a 10 fős csapatot - akikkel utaztunk - 5 különböző szállodából szedte össze, és mi voltunk az utolsók. Illetve ma a hercegnő látogatott a városba, és egy csomó utcát lezártak, ezért még az átlagosnál is (ami elég szar) nehezebben lehetett közlekedni. Szóval végül megérkezett nagy vigyorogva Tom, az idegenvezető, aki különben nagyon jó fej volt, végig poénkodott.

Első programként elefánton utaztunk kb. 1 órát az őserdőben, ami tök jó volt. Nagyon nagy állat, aki folyamatosan enni akar, ezért végig toltuk az ormányába a banánt. Különben nagyon rendes és nyugodt volt, csak a kiselefántok rendetlenkedek, de olyankor a gazdáik csúzlival rendreutasították őket.

Ezután meglátogattunk egy karen törzset, ami felejthető volt, igyekeztek minél több dolgot ránk tukmálni. Szerencsére a kis bandánk normális volt, és senki nem akart ott órákig vásárolgatni, stb. Különben rajtunk kívül 3 angol és egy dán pár volt, zömmel korunkbeliek.  Általában a turisták, akik errefelé vannak, egyáltalán nem az az irritáló típus, amit az ember máshol megszokott. Leginkább laza, közvetlen, barátságos fiatalok (mondjuk, mint mi :) ), vagy néhány öregebb hippi. Persze megjelenik az öreg kéjencek gusztustalan tömege is, de róluk igyekszünk nem tudomást venni, ők úgysem arrafele mozognak, mint mi. 

Szóval a faluból félórás gyaloglás következett egy vízeséshez, először rizsföldeken, majd az erdőn keresztül. Az erdő is igen érdekes errefelé, mert egyáltalán nincsenek benne ismert növények, helyette gumifa, bambusz, teakfa és mimóza, legalábbis ezeket tudtuk beazonsítani.

A vízesésénél fürödtünk a 18 fokos vízben. Tom az idegenvezető mondta, hogy mindenképp próbáljuk ki, ő bele nem mennei, mert neki hideg, de mi szeretni fogjuk. :) Valóban. Elég izgi volt, iszonyú nagy sodrása van a víznek ilyen helyeken ám!

Ezután újból gyaloglás az erdőben, majd egy Hmong falu következett, ami szintén felejthető volt, erről majd inkább szóban. Ezután ebéd: szokásos rizs, meg édes, csípős, savanyú, zöldségek, gyümölcs.

Végül következett a bamboo rafting. Erről sajnos nincs képünk, mert mindent lerakattak velünk a kisbuszban, mivel szóltak, hogy a bambusztutajon 100%, hogy vizesek leszünk. Igazuk volt, ronggyá áztunk. A bambusz tutaj egy igen primitív járgány, valójában 6-8 hosszú bambusztörzs 3 helyen összekötözve. Egy-egy tutajon 4-en ültünk + a kormányos, aki igen virtuóz módón egy hosszú bambuszrúddal kormányzott minket. Ahogy ráültünk 4-en a kis tutajra, máris félig vízben ültünk. Szóval vicces volt, meg a part menti kis bungalók is, amik szintén hasonló primitív módszerekkel építenek, mint itt a dolgok nagy részét.

Kb. Du. 4-re értünk vissza a szállodához, jól nézett ki mindenki, ahogy csurig vizesen és sárosan besétált az elegáns lobbykba.

Mivel a hazafelé úton megpillantottunk egy izgalmasnak tűnő épületet, ezért visszamentünk megnézni, és mondhatom nem hiába. Iszonyú jó volt! Természetesen kiderült, hogy egy hotel, ami egy tradicionális lanna ház felújítása, és a köréje építetett a lanna stílusra finom regaláó, igen kifinomult modernista épület. Megkérdeztük, hogy ki az építész (amerikaiak), majd utánuk nézünk. Ezt majd inkább szívesen részletezzük azoknak, akiket ez izgat… :)

Mivel már éppen kezdünk besokalni a helyi megatúlzás illatokkal és ízekkel, ezért úgy döntöttünk, hogy ma vacsorára inkább sushit eszünk. Találtunk egy a Wasabihoz hasonló éttermet, ahol futószalagon mentek a japán kaják, csak kb. 2x akkora kínálat, mint Bp-n, és kb. harmad áron… :) Mind a helyiek, mind a turisták igen kedvelik a helyet, mert folyamatosan tele van, és mi is 20 percet kellett várjunk, hogy legyen asztalunk, de megérte. Mindenkinek volt egy saját lábosa, ahova nyers cuccokat kellett bedobálni, és megfőzni magadnak. Mivel a dolgok 80%-át nem ismertük fel, ezért ebben volt némi kihívás. Mivel Krisz mellett egy japán bácsi ült, ő tőle leste el a fogásokat, ezért az övé állítólag jó lett. Mellettem viszont amerikai család ült, úgyhogy én inkább nem ettem a főztömből :), nehogy ezzel a pazaroljam a helyet a többi finomságtól.

Visszaérve a szállodába már vártak minket a frissen mosott, vasalt ruháink, ami igen kiváló dolog, mondhatom!