2010. január 16-17.

Az utazás fárasztó volt és hosszú, de ahhoz képest egész gyorsan telt, és simán túléltük. A dohai reptérre érkeztünk kb. 23.00-kor, majd reggel 8.00-kor indult tovább a gépünk Bangkokba. Nem a legjobb szervezés :), de nem voltunk ezzel egyedül. Dohában nem mentünk ki a városba, mert 20.000 huf lett volna a vízum, és Krisz már járt itt, az útikönyvek szerint is a világ legunalmasabbnak titulált városában, nem utolsó sorban nem rajongunk a muszlimokért. :)

Először úgy terveztük, hogy vip lobbyban töltjük el az időt, de mivel ott senki sem aludt, a tranzitban meg annál többen, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy ott vegyülünk el. Próbáltunk egy csendes zugot keresni, azonban a mellettünk lévő afrikai mama és fia elkezdett a mobiljáról bantu zenét hallgatni és mozogni is rá. :) Mivel ezt nem akarták abbahagyni, ezért tovább kellett költöznünk. Az új helyünkön, ahol "helyi szokás szerint" összetoltunk 2 padsort, és feltett lábbal henyéltünk, megnéztük A part c. filmet ráhangolódás gyanánt a laptopon. Azután kártyázással ütöttük el az időt, amiben az az érdekes, hogy Krisznek most tanítottam meg 66-ot, és bár nem teljesen fogta még fel, gyakorlatilag pofátalnul szarrávert. :( Az utolsó órákat pedig a silent room-ban töltöttük, ahol fekvő fotelek, sötét és értelem szerűen csend volt, már ha éppen nem horkolt senki.

Újabb 6 és fél órás repülés után helyi idő szerint 18.30-ra érkeztünk Bangkokba. Elég nagy flash volt. A 2 éve épült Suvarnabhumi reptérre érkeztünk, ami elég jól sikerült. Jó érzés volt kimenni az esti fülledt meleg 28 fokba. Következő flash a taxi, ill a taxisofőr volt. Kb. 5 szavas angolt tudásával végigtársalogtuk a hotelig tartó kb. 1 órás utat. Kedvenc mondása a: holiday-holiday-cheap-cheap-óóóó volt, ezt kb. elmondta ezerszer.

Végül megérkeztünk a Villa Cha-Cha-ba, ami első ránézésre közel sem tűnt olyan jónak, mint a képeken, de később azért megszerettük, az igen barátságos légkör miatt.

Este kimentünk megnézni a híres Khaosan Road-ot, mivel 2 utcára laktunk tőle. Nos ez szavakkal nehezen leírható élmény. Valami olyasmit kell elképzelni, mint egy iszonyú nyüzsgő ázsiai piac és a sziget keverékét. Hatalmas tömeg, illatok, putri, party egyben. Egyből be is ültünk egy szimpatikus helyre, ahol már ültek a repülőről ismert beszívott skandináv srácok, és berendeltük a Kamkiaze koktélt és a zöld curryt. A curry persze olyan durván csípős volt, hogy a felét sem tudtuk megenni, és egy zacskó zsepit használtunk el közben. Vettünk egy doboz cigit is, mert itt furcsa lenne nem dohányozni. Elég megdöbbentő volt, hogy itt a cigiken nem elrettentő felirat, hanem nagyon durva fotók vannak. (lélegeztető-gépen lévő ember, fekete tüdő, gégerák, stb. ) Azóta nem gyújtottunk rá…

2010. január 18.

Reggel elindultunk felfedezni a várost. Alig tettük ki a lábunkat a szállodából, máris a klasszikus „turista áldozatok” lettünk. A furcsa az egészben az, hogy utólag eszünkbe jutott, mintha már olvastunk volna ilyesmiről valamilyen fórumon, mégis bedőltünk.

Éppen próbáltunk keresni valami közlekedési eszközt, amikor egy szimpatikus fiatalember a segítségünkre sietett. Miután szóba elegyedtünk, és kiderítette, hogy ez az első napunk Thaiföldön, eléggé felcsillanhatott a szeme. Felvilágosított, hogy a Királyi palota - mivel ma ünnepnap van - csak 14.30-kor nyit, ezért előtte inkább nézzük meg a város többi nevezetességét. Készségesen be is jelölte nekünk  térképen, majd szerzett egy tuk-tuk-ot. Miután megnéztünk 3 wat-ot és Buddha szobrot, egyszer csak egy utazási iroda előtt álltunk meg. Ekkor leesett, hogy miről van szó, de mivel úgyis volt egy csomó elintéznivalónk a következő napokra, gondoltuk miért ne kérdeznénk meg akár itt. Ez különben egy T.A.T. (Turist Agnecy of Thailand) volt, ahol kb. 20 perc alatt leszervezték nekünk Chiang Maiba- az utat, a trekkinget és a visszautat is. Végül is nem bántuk, mert elég egyszerűen elintéződött minden, és olcsóbb is volt, mintha otthonról foglaltunk volna. Majd folyatattuk utunkat a szimpi tuk-tuk-os sráccal, aki vitt a következő helyekre, és meg is várt mindig minket, szóval ez így elég kényelmes volt.

A közlekedésről annyit mindenképp érdemes elmondani, hogy kaotikusabb, mint amit egy fehér ember el tud képzelni: 8 sávos utak, hatalmas forgalom, és mindenki nyomja ezerrel. Gyalog szinte alig lehet közlekedni, mivel a járdákat teljesen elfoglalják az árusok, és nem egyszer fordult elő, hogy az úttesten kellett menni. Ilyenkor viszont a járművel közlekedők egyáltalán nincsenek tekintettel a gyalogosokra. Gyalogátkelők is alig vannak, egy átkelés az úttesten is igazi kihívás.

Visszatérve a storyhoz, az utolsó állomásunk után, amikor következett volna a királyi palota, a tuk-tuk-osunk nem várt meg minket. Igaz nem is mondta, de mivel eddig végig így volt, nem is feltételeztük, hogy másképp lesz. Miután szereztünk egy másik tuk-tuk-ot, fény derült mindenre. Mire 3-ra odaértünk kiderült, hogy a palota nyitva tartása minden nap (ma is!) 8.00 -15.30-ig van, ezért már nem engedtek be minket. Szívás…

Így aztán, mivel ezen napon már elég sok watot és csedit láttunk, ezét úgy gondoltuk, kimegyünk a modern városrészbe. Ez is durva flash volt. Számomra tiszta Blade Runner feeling. :) A közlekedés van hogy 4 szinten bonyolódik: a lenti 8 sávos utak felett megy egy autópálya felette pedig 2 szinten a skytrain 2 vonala keresztezi egymást, így a legfelső legalább 10. szint magasságban lehet. Az utak mellett hatalmas bevásárlóközpontok, hotelek és felhőkarcolók vannak. Ehhez járul hozzá az utcaszinten az árusok szokásos tömege, a szokásos putri kivitelben. Hihetetlen egyveleg.

2010. január 19.

A délelőtt megnéztük a Királyi Palota körzetet (amit tegnap nem sikerült). Tényleg kár lett volna kihagyni, nagyon lenyűgöző volt. Majd otthon tartunk róla részletesebb beszámolót, mert itt most hosszú lenne. Bár már tudtuk, hogy térd feletti nadrágban/szoknyában és fedetlen vállal  nem lehet a watokba bemenni, de ez olyan extra hely, hogy Krisz térdnadrágja sem ment át az etiketten (pedig még inget is húzott az ünnepi alkalomra :) ). Ezért fel kellett vegyen a szemérmetlen turistáknak fenntartott műszálas kék mackóalsót, amiben nagyon csinos volt. :) Mindig kérte, hogy csak deréktól fölfele fotózzak, de csaltam. :)

Délután hajókáztunk kicsit Chao Praya folyón, ahol egy szembe jövő hajó lefröcskölt minket nagyon durván. Szerencsére mi a hajó belsejében voltunk és csak a lábunk lett vizes, de némely turisták és szerzetesek is bőrig áztak. Különben nagyon sok szerzetes van, és a metróban, buszokon, és a hajón is van számukra fenntartott hely. Rám sose néznek és mindig nagy ívben kikerülnek.

A tűző nap ellen vettünk egy szép festett papírernyőt, amit kb. 2 órával később (mondhatni szokásunkhoz híven) el is hagytunk. Ehhez fűzném hozzá, hogy ekkora már kezdtünk belejönni az alkudozásba, ami itt kötelező, úgyhogy 600 Bath helyett 300-ért tettünk szert rá. Amúgy nem nagyon szeretjük, de tényleg mindenre 2x annyit mondanak, mint amennyit valójában akarnak kapni érte.

Este 20.30-kor indult az éjszakai vip buszunk Chiang Mai-ba, az észak ősi fővárosába.

Az utazásról annyit, hogy a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem olyan kiváló dolog. Egy átlagos emeltes busz, amin valóban osztanak kaját, de azt nem mertük megenni, és valóban volt pléd, ami nélkül viszont halálra fagytunk volna, mert nyomatják a klímát ezerrel. Ez különben mindenhol jellemző, hogy amíg kint 30 fok van, bent 18. Ezt egyáltalán nem értem miért jó, első éjszaka a hotelben kicsit meg is fáztam.

Ahogy indult a busz, bekapcsoltak a tévében iszonyú hangerővel valami helyi showműsort, ami szupergagyi volt, kicsit debil is. De legalább nem lehettett tőle aludni. A szegény farangok igen szenvedő arcot vágtak, de a helyiek láthatóan élvezték. A buszút tetőpontja az éjszakai (kb. 1-kor) megálló volt, egy lepattant étteremnél, ahol igen gusztustalan kaják, és olyan wc volt, hogy inkább visszatartottam reggelig… Szerencsére az út további részét átaludtuk.

Reggel érkeztünk Chiang Maiba, ahol becsekkolás és fürdés után még nyomtunk néhány óra alvást

2010. január 20.

Ezen napon délelőtt a város nevezetességeit néztük meg. Tényleg szép ez a város, és Bangokkal ellentétben megőrzött valamit a régebbi időkből, azaz vannak egybefüggőbb területek, ahol még nyomaiban fellelhető a XX. sz. előtti építészet, városstruktúra, stb. Ez errefelé nagyon más jelent, mint amit megszoktunk, mert bár van egy-két jó újabb épület elszórtan, a városok zömét nagyon igénytelen, septiben felhúzott, stílus nélküli, eszkába építészet, és bódék igénytelen tömkelege jellemzi. A watok is szebbek errefelé különben, mint Közép-Thaiföldön. Ezek valamivel régebbi, jobb arányú, és kicsit kevésbé díszített épületek, szóval nekünk sokkal jobban bejöttek.

Találtunk egy stílustiszta :) lanna házat is, ami igazán kiváló, egyből a kedvencünk lett. Elég letisztult (pláne az ázsiai ízlés tekintetében), nagyon elmés, jó arányú, kifinomult dolgot kell elképzelni. Volt benne egy kiállítás egy helyi workshop-ról, ahol kortárs múzeumot kellett tervezni az egyik wat-csedi együtteshez. Elég hasonló diákmunkák születtek, mint amik nálunk lennének, nagyon érdekes volt.

A kimerítő séta után épp elérkzettnek láttuk az időt, hogy tapasztalatok szerezzünk az eredeti thai masszázs területén. A hotel (ami különben tök jó) 6. szintjén van egy masszázs-spa centrum, ahol részünk volt egy 2,5 fél órás thai herbal masszázsban. Jó volt. :) Megyünk még. Különben errefelé minden 3., na jó minden 5. épületben van valamilyen masszázs, sőt az utcán is nyomatják a lábmasszázst. A thaiok különben az utcán élnek, és teljesen kitelepülnek a járdákra a legkülönbözőbb dolgokkal. De ez csak a szegényebb, ill. itt átlag részekre jellemző (80%), ahol a gazdagabbak laknak pedig elég magas zárt kerítések vannak. Szélsőséges társadalom. Nagyon sok helyen elég nagy putri és szegénység van, míg a menőbb helyek viszont nagyon profik, és iszonyú puccosak, csak kapkodjuk a fejünket.

2010. január 21.

Második napunk Chiang Maiban. Reggeli után - ami svéd asztalos, európai és helyi reggeliből állt - indultunk a már Bankokban leszervezett trekkingre. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy reggelire az embernek - pláne néhány nap elteltével - semmi kedve sincs a nagyon nehéz és űberfűszeres leveshez, amit a thaiok esznek reggelire, így aztán a kiváló európai ételek közül válogatunk, csakúgy, mint a többiek.

Az emberünkre, aki elvileg 8.00-ra jött értünk a szállodába, kb. 45 percet vártunk. Aggódtunk is, hogy egyáltalán nem jön. De, mint kiderült, a 10 fős csapatot - akikkel utaztunk - 5 különböző szállodából szedte össze, és mi voltunk az utolsók. Illetve ma a hercegnő látogatott a városba, és egy csomó utcát lezártak, ezért még az átlagosnál is (ami elég szar) nehezebben lehetett közlekedni. Szóval végül megérkezett nagy vigyorogva Tom, az idegenvezető, aki különben nagyon jó fej volt, végig poénkodott.

Első programként elefánton utaztunk kb. 1 órát az őserdőben, ami tök jó volt. Nagyon nagy állat, aki folyamatosan enni akar, ezért végig toltuk az ormányába a banánt. Különben nagyon rendes és nyugodt volt, csak a kiselefántok rendetlenkedek, de olyankor a gazdáik csúzlival rendreutasították őket.

Ezután meglátogattunk egy karen törzset, ami felejthető volt, igyekeztek minél több dolgot ránk tukmálni. Szerencsére a kis bandánk normális volt, és senki nem akart ott órákig vásárolgatni, stb. Különben rajtunk kívül 3 angol és egy dán pár volt, zömmel korunkbeliek.  Általában a turisták, akik errefelé vannak, egyáltalán nem az az irritáló típus, amit az ember máshol megszokott. Leginkább laza, közvetlen, barátságos fiatalok (mondjuk, mint mi :) ), vagy néhány öregebb hippi. Persze megjelenik az öreg kéjencek gusztustalan tömege is, de róluk igyekszünk nem tudomást venni, ők úgysem arrafele mozognak, mint mi. 

Szóval a faluból félórás gyaloglás következett egy vízeséshez, először rizsföldeken, majd az erdőn keresztül. Az erdő is igen érdekes errefelé, mert egyáltalán nincsenek benne ismert növények, helyette gumifa, bambusz, teakfa és mimóza, legalábbis ezeket tudtuk beazonsítani.

A vízesésénél fürödtünk a 18 fokos vízben. Tom az idegenvezető mondta, hogy mindenképp próbáljuk ki, ő bele nem mennei, mert neki hideg, de mi szeretni fogjuk. :) Valóban. Elég izgi volt, iszonyú nagy sodrása van a víznek ilyen helyeken ám!

Ezután újból gyaloglás az erdőben, majd egy Hmong falu következett, ami szintén felejthető volt, erről majd inkább szóban. Ezután ebéd: szokásos rizs, meg édes, csípős, savanyú, zöldségek, gyümölcs.

Végül következett a bamboo rafting. Erről sajnos nincs képünk, mert mindent lerakattak velünk a kisbuszban, mivel szóltak, hogy a bambusztutajon 100%, hogy vizesek leszünk. Igazuk volt, ronggyá áztunk. A bambusz tutaj egy igen primitív járgány, valójában 6-8 hosszú bambusztörzs 3 helyen összekötözve. Egy-egy tutajon 4-en ültünk + a kormányos, aki igen virtuóz módón egy hosszú bambuszrúddal kormányzott minket. Ahogy ráültünk 4-en a kis tutajra, máris félig vízben ültünk. Szóval vicces volt, meg a part menti kis bungalók is, amik szintén hasonló primitív módszerekkel építenek, mint itt a dolgok nagy részét.

Kb. Du. 4-re értünk vissza a szállodához, jól nézett ki mindenki, ahogy csurig vizesen és sárosan besétált az elegáns lobbykba.

Mivel a hazafelé úton megpillantottunk egy izgalmasnak tűnő épületet, ezért visszamentünk megnézni, és mondhatom nem hiába. Iszonyú jó volt! Természetesen kiderült, hogy egy hotel, ami egy tradicionális lanna ház felújítása, és a köréje építetett a lanna stílusra finom regaláó, igen kifinomult modernista épület. Megkérdeztük, hogy ki az építész (amerikaiak), majd utánuk nézünk. Ezt majd inkább szívesen részletezzük azoknak, akiket ez izgat… :)

Mivel már éppen kezdünk besokalni a helyi megatúlzás illatokkal és ízekkel, ezért úgy döntöttünk, hogy ma vacsorára inkább sushit eszünk. Találtunk egy a Wasabihoz hasonló éttermet, ahol futószalagon mentek a japán kaják, csak kb. 2x akkora kínálat, mint Bp-n, és kb. harmad áron… :) Mind a helyiek, mind a turisták igen kedvelik a helyet, mert folyamatosan tele van, és mi is 20 percet kellett várjunk, hogy legyen asztalunk, de megérte. Mindenkinek volt egy saját lábosa, ahova nyers cuccokat kellett bedobálni, és megfőzni magadnak. Mivel a dolgok 80%-át nem ismertük fel, ezért ebben volt némi kihívás. Mivel Krisz mellett egy japán bácsi ült, ő tőle leste el a fogásokat, ezért az övé állítólag jó lett. Mellettem viszont amerikai család ült, úgyhogy én inkább nem ettem a főztömből :), nehogy ezzel a pazaroljam a helyet a többi finomságtól.

Visszaérve a szállodába már vártak minket a frissen mosott, vasalt ruháink, ami igen kiváló dolog, mondhatom!